La Fontaine: A teknős és a nyúl
Hetvenkedve szaladgált a nyúl a mezőkön.
"Fülemet rá, futásban nincs, aki legyőzzön!
Nos ki áll ki velem? - szólt. - Kezdődjék a torna!"
Nagy szerényen a teknős: "Megpróbálom" - mondta.
"Te? - kacagott föl a nyúl. - Volna hozzá merszed?
Nem elég a hátadon házadat cipelned?
Velem futna versenyt egy ilyen lomha jószág?"
"Akkor is - szólt a teknős - vállalom a próbát."
Körülállja a pályát a közönség. "Rajta!"
Kocogni kezd a teknős. Nevet a nyúl rajta,
párat ugrik, van már vagy fél pálya előnye.
"Buta teknős!" - Gondolja: csúfot űz belőle.
Megáll, nézi gúnyosan, hogy izzad a másik,
majd lehever, mintha ágy lenne csak a pázsit,
nyújtózkodik, hunyt szemmel fekszik hason, háton,
s addig színlel alvást, míg elnyomja az álom.
Azalatt a teknős csak lépked lankadatlan,
elcsoszog a szunnyadó nyúl mellett is lassan,
s mire a nap az erdő fái mögé csúszik,
holtfáradtan bár, de már a cél előtt kúszik.
Hűsebb lesz a levegő, fölriad a nyúl rá.
Rémültében fölugrik, nagyot rikkant:"Hurrá!" -
s rohan. - Késő! Így jár a hetvenkedő néha:
henceg, s még a teknős is előtte ér célba.
(Rónay György fordítása)
