Sadoveanu: A bátor tengelice

Iszonyú tél volt. Farkasordító hideg. Viharos szél kavarta a havat, egyik-másik madár röptében fagyott meg. A rémült madarak a falu templomának eresze alá gyűltek: az erdőben már nem lehetett kibírni. Mindegyik sírt, jajongott, annyira fázott. Akkor a sas, a madarak királya így szólt:

- Nincs mit tennünk, tüzet kell lopnunk valahol. Az emberek az égből lopták a tüzet. Megtehetjük mi is.

- Helyes! Jól beszél! Igaz! Bölcs beszéd! - csiripelték, csipogták, károgták, vijjogták mindenfelől az összesereglett madarak.

Igen ám, de ki lopjon tüzet az égből? A sas azt bizonygatta, hogy ő király, ő nem lophat. A nagy madarak mindenféle kibúvót kerestek: egyiknek lefagyott a szárnya, a másik sántít a bal lábára, a harmadiknak hiányzik egy farktolla, a negyediknek...már nem is tudom, mi baja volt.

A sas úgy döntött, hogy valamelyik apró madárnak kell erre a nagy feladatra vállalkoznia. De a pinty azt mondta, hogy ő csak énekelni tud, lopni nem. A többi is mondott valamit, hogy ne neki kelljen mennie.

Akkor előállt a tengelice, és félénken mondta:

- Én szívesen elmegyek, csak ne veszekedjetek.

El is indult. Szállt egyenesen föl az égbe, szállt sokáig, végre a nap közelébe ért. Majd megsült szegény, de nem nyugodott addig, míg egy tüzes napsugarat a csőrébe nem fogott. Majd megvakult a fénytől, a tolla pedig leperzselődött a forróságtól. De nem hagyta magát, vitte a didergő föld felé a napsugarat.

A madarak gyülekezete már messziről érezte, hogy közeledik a tengelice az égi tűzzel. Érezték mindnyájan, mert enyhe szellő lebbent, világosabb lett a mennybolt, csöpögni kezdett az eresz, megrokkant a hó. Mire a tengelice leért a földre, már nyílni kezdett a hóvirág, és a fű is nyújtogatta friss zöldjét az ég felé.

A madarak nagy örömükben, hogy nem kell már fagyoskodniuk, észre sem vették a tengelice csupaszságát. Csak a szarka látta meg. Menten csörögni kezdett, a többi madár meg csúfondárosan nevetett a bátor tengelicén. Ám a kis madarak köréje gyűltek, és gyorsan felöltöztették. A pirók is adott neki egy tollat, a sárgarigó is. A feketerigó sem sajnált tőle egy farktollat, a vörösbegy pedig sapkát adott neki. Alig akadt madár, aki ne ajándékozott volna legalább egy kis tollpihét a hős madárnak, aki megmentette őket a fagyhaláltól. Végül pedig, mikor már szépen felöltöztették, zengő kórusban dicsérték meg tettét.

Azóta a tengelice minden tél végén lehozza csőrében a napsugarat, és tavasz lesz a földön. És azóta olyan furcsa a ruhája: bíborszínű a sapkája, és folt hátán folt a köpönyege.

Átdolgozta: Belia György